- Strona pocz±tkowa
- Atlanta Fugiens
- James M. Ward The Pool 01 Pool of Radiance
- 042. Morey Trish Mć…śź z Toskanii
- Characterization of the Pore Size of Molecular Sieves Using Molecular Probes
- Ian Douglas Inheritance Trilogy 1 Star Strike
- MacLean Alistair Pocić…g śÂ›mierci
- Borowski Tadeusz Wyb悜‚r opowiadaćą_
- Monika Szwaja Gosposia prawie do wszystkiego
- Naomi Kritzer Dead Rivers 03 Freedom's Sisters
- Kurt Vonnegut Kocia Kolyska
- zanotowane.pl
- doc.pisz.pl
- pdf.pisz.pl
- fotoexpress.htw.pl
[ Pobierz całość w formacie PDF ]
messze idegenbe tévedt gyermekük hamvai fölé.
BIZÁNC RAVENNÁBAN
A mauzoleum körül jegenyék, tuják lombjai között suttog a szellQ s egy kis fenyQ csenevész gallyairól lanyhán
veri le az elszáradt tqket... Elgondolkoztam: ime, az észak fenyQfája csak úgy elpusztul a meleg fuvallatban, a
forró nap alatt, mint Alarich óta az északnak annyi hQse. És a szellQ csak szállong, szelíd táncában felkeveri az út
porát s viszi magával, mint ahogy hajdan vitte a nagy Theodorich hamvait, melyeket Belizár, az ariánus király
elleni gyqlöletében szétszóratott. A gyQztes hadvezér el akarta pusztítani a mauzoleumból a gót fejedelem porát s
nem jutott eszébe, hogy így egy mauzoleum helyett egész Ravennát tette a sírjává. Theodorich halála után lassan
szétmállott a gótok szép déli országa. Justinianus hadvezérei, Belizár és Narsas civakodtak felette s a hosszú,
húszesztendQs háború alatt egymásután estek el a gót királyok. De végre is bevonult katonáival Belizár a
szQkehajú barbárok székhelyébe: Ravennába. Mikor azonban a gót asszonyok meglátták a gyQztesek igénytelen,
satnya formáját: elkeseredett dühökben hatalmas termetq férjeik és fiaik arcába köptek, gyáváknak nevezvén
Qket. S talán az asszonyok megvetése szította a férfiak bátorságát azokra a véres háborúkra, melyek még
elkövetkeztek. Csak miután az utolsó gót király, Theja elvesztette végsQ csatáját, csak a capuai vérfürdQ után
mondhatták a bizánciak magukénak Itáliát.
Ezután exarchák székeltek Ravennában s e kis királyok Bizánc ragyogó pompájával vették körül udvarukat.
Hazájukból magukkal hozták fényqzQ hajlamaikkal együtt a mqvészet kedvelését s napjaikban fenséges
templomok épültek Ravennában. Még ma is állatiak e bazilikák márványoszlopaikkal, csillogó mozaik
köntösükben s amint kapuikon belépünk: Bizánc régmult, rejtelmes világába tévedünk.
Azok, akik bejárták a Keletet, úgy mondják, hogy Ravenna bizáncibb Konstantinápolynál is. Csakugyan, a
szertefoszlott birodalom hajdani nagyságáról beszél nekünk minden köve. Bizánc elhaló visszhangja ez a város
itt, a messze itáliai parton. Templomai minden történetnél jobban megértetik velünk a keletrómai császárság
ázsiai pompáját, eretneküldözQ, rideg vallását, kifestett imperátorait és egyedüli mqvészetét az építészetet.
Megbecsülhetetlen percek azok, melyeket a San Vitaléban eltöltünk, mert, mintha a kerek dómkupola ablakain
át leszqrQdQ halavány fény nemcsak a nagyhírq mozaikokat világítaná meg, hanem némileg még azt a
zürzavaros véres képet is, melyet a krónikások ellentmondó feljegyzései alapján Bizánc történetérQl magunknak
alkothatunk. De hát volt-e ennek az országnak története, nem inkább csak egy történet végét élte-e, mert hiszen
olyan ezredéves vad haláltusa volt a históriája, amilyenhez foghatót e világon nem találunk sehol. A régi római
birodalom kidQlt, korhadó törzsökén élQsködött Bizánc. Az enyészetbQl szívta életerejét s akár egy óriás, milliárd
színt játszó gomba, az antik világ felbomló törzsökébQl táplálkozott. Meg volt mételyezve egész társadalma; az
országnak lassan elporlott a hátgerince, mert ereiben nem egy egységes nemzetnek, hanem megszámlálhatatlan
nemzetiségnek vére keringett. NemzetiségekbQl állt Bizánc, melyeket, miként a mozaikokat az aranyabroncs, az
imperátori diadém fogott össze.
És e diadém alatt szakadatlanul nyüzsgött a birodalom népe. Egymásután jöttek a prédalesQ barbárok, kiktQl a
császárok csak aranyaik árán szabadulhattak. Zeno és Anastasius alatt megindultak a véres vallási viszályok is,
melyek hullámzásba hozták az egész birodalmat. De e hullámzás nem a tenger fenséges szabad játéka volt,
hanem a nagy mocsarak alattomos, rémes mozgása, melynek közepette a vallási vitázók, az eretneküldözQk, a
gyqlölködQ cirkuszpártok s a képrombolók vad ordítása hangzott fel. Konstantinápoly, a világ fQvárosa, nem volt
más, mint egy véres cirkusz arénája, a gyülevész népek és kalandor császárok találkozója, melyben a szelíd
názáreti jézus nevében gyilkolták egymást az emberek.
És a Bosporus-menti márvány palotában egyremásra váltakoztak az erQtlen és erQszakos császárok s az oriens
meleg levegQjében az elvénült, akaratgyenge faj uralkodójából szükségképpen pasa lett. Konstantinápoly ege
alatt, úgylátszik, csak szultánok tudnak uralkodni, mert az Augustus nemes imperátori méltósága, melyben a
köztársasági fQhivatalok alkotmányos formák mellett egy személyben összpontosultak, e földön despotizmussá,
majdhogy nem kalifasággá nQtte ki magát. Justinianus trónja mellQl a consulságnak árnya is eltqnt, személyes
hatalma határtalan volt, aláírását szentnek tartották s alattvalói, valamint legyQzött ellenségei, még Gelimer, az
elbukott vandál király is, kénytelenek voltak az Q és a császárnQ lábait csókolni. ErrQl az inkvizitor, jogtudós,
bürokrata császárról mondja az a Tribonianus, akit késQbb állítólag Theodora bosszúja számqzött Egyiptomba,
hogy midQn vele dolgozott, mindíg attól félt, hogy egy percben eltqnik, égbe ragadják az angyalok, mert olyan
igen mennyei.
A császárok valóban hozzáférhetetlen istenségek voltak. Szent palotáikba rejtQztek s palotacsászárokká lettek,
hogy a nép, nem látván Qket, annál inkább elhigyje földöntúli fenségüket. Mesés pompával vették körül magukat
s barbár tudatlanságukban összetévesztették a fényqzést a mqvészettel, a nagyságot a despotizmussal. A
Nyugattól átvették a hangzatos címeket, a KelettQl a csillogó pompát s mindkettQvel oly mértéktelenül bántak,
hogy a X. században már címeket is alig tudtak maguknak adni a nagy válogatás miatt s a pompába meg majd
belefúltak, olyan fényqzést teremtvén, amit sem azelQtt, sem azután emberi képzelet felülmúlni nem tudott.
A császár gyöngyökkel ékes perzsa tiarát viselt s így ült aranytrónján, lábát arab foglyok fején nyugtatva.
Theophilos császárról jegyezték fel, hogy tróntermében egy aranyfa állott, melynek aranylombozatában
aranymadarak énekeltek oly hangon, mint a való élQ madarak. Az emelvény elQtt két aranyoroszlán ordított,
valahányszor az idegen küldöttségek közelegtek, kiknek csak úgy, mint az udvari szertartásba butult
palotahivatalnokoknak, meg volt határozva minden mozdulatuk. Miután a követek háromszor érintették
homlokukkal a földet, egy színházi gépezet segélyével a császár trónjával együtt a mennyezetig emelkedett,
honnét még pazarabb ékességbe öltözve szállt vissza az álmélkodó rabszolgák közé. Ruhája bíborszínq volt,
kifestett arcából szemei mereven tekintettek maguk elé s mozdulatlanul, szótlanul engedte, hogy imádják, mint
valamely égbQl alászálló aranybálványt.
Ilyen szemfényvesztQ bqvészmutatványok után hogyan hihette volna a tudatlan nép e kifestett
imperátorbábokról, hogy halandó emberek. Procopius, az udvari krónikás, még Justinianust és Theodorát sem
tartja emberi lényeknek, hanem démonokat sejt bennük, akik azért küldettek a földre, hogy kétségbeejtsék a
világot.
Tagadhatatlan, hogy Róma szerzeményeinek méltatlan örököse volt ez a romlott Bizánc, mely dicsQ
törvénykönyvei dacára csak olyan egészségtelen politikai élettel bírt, mint a Kelet többi országa. A címeken és
törvényeken kívül nincs semmi római ebben a birodalomban, melyben az egyszerq tógával együtt levetették a
régi erényeket is. Neve a középkor éjtszakáját jelenti s vérengzQ aljasságaival, vallási Qrjöngésével és
kegyetlenkedéseivel Bizánc tette oly félelmesen sötétté ezt az éjtszakát. Császárai nem latinok többé, hanem
[ Pobierz całość w formacie PDF ]